Hamisgulyás és valódi vér
Véreim, magyar proletárok – mondhatnánk Adyval, hogy megadjuk a felütést ennek a Kádár-korszakba helyezett vámpírhistóriának, melynek ha örök életet nem is jósolunk a mozikban, azért a történet eredetisége megéri a másfél óra (vér)áldozatot.
A szocialista szellem vasútján már ültünk
Pelikán elvtárssal, de komcsi vámpírhoz még nem volt szerencsénk. Pedig hát
Lugosi Béla éppen száz éve tántorgott ki Amerikába, hogy Drakula gróf
megformálásával egyike legyen azon véreinknek, akik csillagot kaptak a
hollywoodi hírességek sétányán. Szóval éppen időszerű volt, hogy megszülessen
az első magyar vámpírfilm, és stílszerű, hogy azt halloweenhez időzítve
mutassák be a hazai mozik.
Bodzsár Márk második rendezése ugyanakkor sokkal inkább politikai szatíra a hetvenes évek gulyáskommunizmusáról, a letűnt rendszer minden kellékével: a Zsigulitól az IFÁ-n át a Zetorig vagy a Bambitól az úttörővasúton át a Centrum Áruházig. Talán kicsit túl töményen is, mintha a Ki nyer ma? aktuális kérdése az volna, ki ismer fel több Kádár-kori klisét egyetlen filmkockán. A groteszk szoci road movie a Gellért szálló elitjétől a lepukkant vidéki téeszig tart vérvörös telivéren, akarom mondani, Mustangon.
Az utazás keretét egy országos véradókampány adja, amely elvileg a kapitalizmus ellen véres harcot vívó Vietnam megsegítését szolgálja, valójában azonban a vérbeli forradalmár Fábián Béla hazatérését (reményeik szerint: megtérését) ünneplik vele. Hogy kik? Hát a rezsim, sőt maga Kádár, akinek azonban az egykori harcostárs nem igazán akarja megbocsátani, hogy az 56-os szabadságharcosok vére tapad a kezéhez.
Pedig pártunk és államunk első számú vezetőjének nagyon elkél a segítség, mert a nemzetközi helyzet fokozódik: moszkvai gazdái ráparancsoltak, hogy szerezze meg az örök élet titkát. Mert az mégsem lehet, hogy Lenin élt, él és élni fog, Brezsnyev eeevtárs meg dögöljön meg! És egy istentagadó vezető számára nyilván nem Krisztus vére lesz az örök élet forrása, úgyhogy ki más adhatna autentikus választ, ha nem egy vámpír.
Rá is állítanak két titkosszolgát, akik utolsó csepp vérükig szolgálnak és államvédenek: a férfi feladata a követés és megfigyelés, a nőé az, hogy bizalmi kapcsolatot alakítson ki a célszeméllyel, vagyis ha kell, álljon csak kurvának. Ráadásul a két ügynök élettársi kapcsolatban él, innentől tehát valóban vérre megy a játék.
A kémnőt alakító Walters Lili – akit a többség
a Zomborácz Virág által írt Egynyári kaland című
tévésorozat Lucájaként ismerhet – a film legnagyobb felfedezése. Csetlő-botló naivából
válik vérforraló dominává. Őt kérdeztük félvérségéről és más véres dolgokról.
Véredben van a színészet?
Hát ha azt nézzük, hogy háromszor mentem neki a
Színműn a felvételinek hiába, bár harmadjára már a szövegeket se tanultam meg,
akkor azt mondhatnánk, hogy nem, nem vagyok színésznek való. Tudtam, hogy színész akarok lenni, talán csak a kényszerhelyzeteket nem
bírom. Aztán az utolsó alkalommal a
színházrendező szakot is bejelöltem, ahova elsőre felvettek. Játszani meg emellett is lehet,
igaz, soha többé nem csinálnám a kettőt egyszerre.
Persze a rendezésben jobban el kell mélyülni, és néha nehezemre esik, mert sok egy helyben ülést is igényel. Izgága vagyok. Régebben azt mondtam anyámnak, hogy azért akarok színész
lenni, mert nem buli felnőni, és így örökké játszhatok.
Családi indíttatás volt, hogy ha törik, ha szakad – mondhatnám: vért izzadva is –, de megcsináld a sulit? Hiszen az utóbbi időben sok színész – például Dobos Evelin vagy Döbrösi Laura – kívülről került a pályára.
A családban mindenki művész. Anyám táncművész, apám keramikus (az ő révén vagyok félvér ír és walesi vérvonallal), a nevelőapám meg fotós. De én
valahogy magától a művész szótól is ki voltam, így nyilván egy olyan
iskolától is, aminek ez díszeleg a nevében. Rettegtem. Csak 23 évesen szántam rá magam,
hogy egyáltalán megpróbálkozzam a bejutással. De azóta is folyton piszkálom magam, hogy ott van-e a helyem, érdemes-e belém bizalmat fektetni. De ez valószínűleg normális állapot nálam, hogy örök elégedetlen
vagyok, akinek sohasem jó az, ami éppen van.
Ez a vámpíros film rögtön jónak tűnt?
Ez a Márk crazy ötlete volt, de az előző filmje, az
Isteni műszak után úgy gondoltam, hogy ha ő találta ki, akkor működhet. Ehhez a
szigorú figurához anyai ágú felmenőim jó előképek, megvolt bennük ez a belső szigor. Ezt elő tudtam magamból
hozni, és csak fel kellett nagyítani. Előzőleg, amikor az Egynyári kalandban
szerepeltem, mindenki azt mondta, hogy na, ez vagy te. Pedig ez nem igaz.
Minden bennem van az apagyilkostól a kurváig, csak az predesztinál valamire,
hogy hová születtem. De tényleg: a szétfolyt babzsák-fotelben terpeszkedő fiú
ugyanúgy megvan, mint a szigorú matróna-vonal.
A szereplők közül egyedül te vagy, aki még nem is élt akkoriban, amikor a film játszódik. Hogy tudtad beleélni magad abba a korba?
Mázsányi háttéranyagot néztünk át: végtelen mennyiségű fotográfiát, a BM recsegős toborzóvideóit, korabeli filmeket, és persze azelőtt tanultam is erről az időszakról, ott voltak a töriórák, úgyhogy valahogy csak oda tudtam magam képzelni. Sok mindent elárul a korról, amikor a nagyszülők vidéki házában beszívod a kanapé savanyú szagát, megnézed a vitrinbe rakott mütyűröket – olyan flashelős tripeket élhetsz át, amit az agyad rak össze teljes egésszé.
Te hiszel a vámpírokban?
Vámpírok léteznek. Nincsenek ugyan olyan szemfogaik, mint a filmekben, de valamiféle belső manifesztumok megtestesítői. Úgy egy évtizede a csapból is vámpírok folytak. A legizgalmasabbnak azt tartom, ahogy a vámpírtéma összekapcsolódik a szerelemmel. Egy soha el nem múló éhséget jelképez számomra egy másik ember iránt. És mivel nem mindig tudjuk, hogyan kapcsolódjunk egymáshoz, kiszívjuk egymás vérét. A szerelem egy ösztön megtestesítője.
És ha örök élet is létezne, az szerinted jó lenne?
Minden átértékelődne: egy éjszaka, ez az asztal, ami
mellett ülünk. Te meg én. Nem hiszem, hogy jó lenne. Ugyanakkor az kurvára
egy alapvető igazságtalanság, ami az élet alaptermészetét képezi: hogy ilyen rövid az élet, és hogy csak ez az egy élet van, ami
megadatott. Szomorú. A legtöbb értékünk pedig szépen lassan elmúlik. Mint a szépség, ami mondjuk a legmegfoghatatlanabb jelenségek közé tartozik. Amíg fiatal vagy, nem tudsz vele mit kezdeni, és mire ráérzel és ettől megnő az
önértékelésed, elkezdesz öregedni. Hát még az milyen szomorú, hogy olyan a társadalmunk, hogy a nőknek para, a pasiknak meg plusz kredit lesz az évekkel, hogy kapnák be!
Ha hazai vámpírokról volt szó, eddig a Macskafogó vérszívóival kellett beérnünk (lásd külön kritikánkat), de ők végül a konzerv vérnél maradtak. Drakulics elvtárs viszont végre valódi vért fogyaszt, így túlzás nélkül mondhatjuk, hogy megszületett az első magyar vámpírfilm. Kicsit éretlen, kicsit vérszegény, de a miénk.