Miss Hanoi – A sárga ötven árnyalata
Egy ilyen cím könnyen csábít fantáziálásokra, de ezúttal elmarad a happy end(ing). Tény, hogy van a filmben tiltott szex és meztelenség, de nem ezért tiltották be Vietnamban.
Valójában ez egy bűnügyi történet, így nem lenne ildomos túl sokat elárulni a sztorijáról. Elég annyit tudni, hogy a németes csengésű nevű Varnsdorfban, ahol a lakosság negyede vietnami, a másik része meg cseh, gyilkosság történik, ami egy múltbeli esetet is újra reflektorfénybe állít. És ahogy az egy rendes krimitől elvárható, ez is tartogat fordulatokat bőven, még az utolsó pillanatokra is. Ám nem a nyomozási szál a legérdekesebb, sokkal inkább a bepillantás egy különös diaszpóra hétköznapjaiba, az őket övező hiedelmekbe és a velük szembeni, máig élő előítéletességbe.
Az első vietnami származású cseh rendőrnő, az első vietnami származású cseh szépségkirálynő – ezek ugyan csak filmbeli szerepek, de valódi elsőséggel is büszkélkedhet a Miss Hanoi: ez az első európai film, amelynek főszereplője vietnami. Ráadásul a nyolcvanas években Csehszlovákiába kivándorolt sok vietnami számára ez most az első igazi moziélmény. Hiszen a rendszerváltás óta a kommunista Vietnamban készült filmek nemigen jutnak el itteni mozikba, a Csehországban bemutatott hazai és külföldi filmeket pedig csak csehül vagy más, számukra ugyanúgy idegen nyelven nézhetnék meg. Ezt viszont – elsőként, de talán nem utolsóként – vietnamiul is feliratozták, így a kolónia egyként tódulhat a prágai vetítőtermekbe.
Ha másért nem, hát azért, hogy megnézzék a közülük kitört Ha Thanh Špetlíkovát a mozivásznon. Mi most élőben is láthattuk, hiszen a Cseh Filmkarnevál vendégeként a film rendezőjével együtt eljött a Toldi mozi vetítésére, ahol a nézőket magyarul köszöntötte. Persze nem tanulta meg a nyelvet a kedvünkért, hanem súgóként használta a tenyerét, amelybe tollal felírta az üdvözlő szavakat: „ELVEZZIK O FILMET! TALALKOZUNG O VETITEŠ UTÁN.”
Élveztük és találkoztunk. A meglepően közvetlen színésznő elárulta, hogy ő valójában nem is színésznő. Művészetet tanult, és ezt cserélte előbb a divatszakmára, majd díszlet- és jelmeztervezésre. Igazából már ezzel is csak a szüleit akarta bosszantani, akik – ahogy egy rendes vietnami család általában – sokkal komolyabb és tradicionálisabb szakmát szántak volna lányuknak. Aki viszont előbb tolmácsként keveredett bele egy tévésorozatba, de aztán ott ragadt mint szereplő. És emellett két prágai kávézót is üzemeltet.
A vietnamiakról éppen efféle sztereotípiák élnek: napi
14 órát robotolnak a sarki kisboltban, de nem akarják, hogy a gyerekeik is így
végezzék, ezért strébernek nevelik őket, hogy még a befogadó ország szülötteit
is lekörözzék. Mennyire igazak ezek?
– intézem hozzá kérdésem.
Ezek igazak, de ez
önmagában nem baj. A baj inkább az, hogy a vietnamiak szeretnek inni, de nem
bírják az italt, és szeretnek karaokézni is, de nem tudnak énekelni –
válaszolja nevetve.
Ez a fajta kritikus
hangvétel vezetett a film vietnami betiltásához?
Ahogy a kisebb
közösségben fontos, hogy minél jobb fényben tűnjön föl, a nagyban még inkább
megbocsáthatatlan bűnnek számít, ha negatív dolgokat szellőztetsz meg róla.
Hanoiban úgy gondolták, hogy ez aláássa az ország tekintélyét.
Ez a hierarchikus
világ a szigorú családi hagyományaival hagy valami kitörési lehetőséget? Do Anh
filmbeli karakteréhez hasonló tökös csajnak kell ehhez lenni?
Manapság már kevésbé. Én is cseh pasihoz mentem férjhez, vagyis mentális és genetikai értelemben is egyre nagyobb a keveredés.
Valaki elmagyarázta, hogy a családnév végi –ová a csehben nem
feltétlenül jelenti, hogy a lány fejét bekötötték. De innentől kezdve csehül
állunk: Špetlíková már foglalt. Aki tehát látni
szeretné, annak marad a mozi.