Megöregedtek, de nem nőttek fel – Trainspotting 2 kritika
Trainspotting 2 (Danny Boyle, 2017)
„Nosztalgia. Ezért vagyunk
itt.” – mondja Simon ‘Sickboy’ Rentonnak és Spudnak, amikor az első részben
meghalt Tommy sírjához visznek virágot. Simon ezen mondata tökéletesen tükrözi a
T2 elődjéhez fűződő viszonyát. A Trainspotting 2 ugyanis nem titkoltan a
nosztalgiázásra épít, kevés újítással. Ez pedig azért nem baj, mert mindenféle
ízléstelen pátosz nélkül teszi.
A történet egy mondatban: Renton 20 év után hazatér Amszterdamból Edinburgh-be, hogy meglátogassa családját és ismerőseit. A négy „barát” 2 évtized múltán jórészt semmilyen jellemfejlődésen nem ment keresztül. Begbie 25 éves börtönbüntetését tölti, Spud még mindig heroinozik, Simon egy leszakadt pub tulajdonosa és a pincében cannabis ültetvényeket nevel.
Ez a folytatás egyértelműen a ’96-os első rész rajongóinak készült. Irvine Welsh Pornó című regényének adaptációja számos elemében teremti meg a múltidézést: Renton szájából újra elhangzik a Choose life kezdetű társadalomkritikus monológ korszerűsített változata, felcsendül Iggy Pop és az Underworld egy-egy emblematikus száma, a Trainspottingból átemelt rövid képsorok mellett a főszereplők gyerekkori „archív” felvételeivel a film kissé szemtelenül, de hatásosan váltja ki a nézőben a nosztalgikus érzést. A T2 nemcsak rendkívül szórakoztató, de képileg is nagyon erős. Az operatőr ezúttal nem Brian Tufano hanem Anthony Dod Mantle, mégis a két film vizuális megvalósítása igencsak hasonló. A szokatlan, merész beállításokon és a feszes vágásokon túl visszatérnek a valóságtól elrugaszkodó, szimbolikus álomképek. A játékidő 117 perce alatt gyakorlatilag nem lehet unatkozni. Ugyan a film közepe felé elhanyagolható időre leül a cselekmény, a forgatókönyv szinte mindvégig fenntartja az érdeklődést drámával vagy humorral. Előbbiből jóval kevesebbet kapunk, mint megszokhattuk, ehelyett viszont igazi, kacagtató feketehumort kapunk, megfelelő mértékben adagolva. A T2 tehát messze nem olyan húsbavágó, mint a korábbi epizód, mivel ez esetben nem is a heroinista életvitel kendőzetlen ábrázolása volt a készítők célja, hanem egy könnyedebb, groteszk módon kellemes múltba révedés.
A Trainspotting 2 szerencsére
nem egy szolgai másolat lett, nosztalgia-centrikussága miatt azonban egyoldalú
alkotás. Én mégis elégedetten távoztam a moziteremből és egyáltalán nem zavart
az újdonságok hiánya. Ha megelégszünk
azzal, hogy a T2 csak ennyit tud – ami nem kis dolog – nem fog csalódást
kelteni. Olyan film készült el Danny Boyle kezei alatt, ami úgy idézi meg
kultikus elődjét, ahogyan az megérdemli.
