Diákcsíny vagy bűntett?
Itt az új generációs film. Ami apáinknak a Megáll az idő, nekünk meg a Moszkva tér volt, az gyerekeinknek a FOMO lehet. Buliból buliba csöppenünk, ahol minden kötelező kellék megvan: csajok, pia, még drog is. Vagyis teljesen aktuális történet.
Ezek a mai tinik már nem azon paráznak, mi lesz a magyar érettségin, hanem hogy mi lesz, ha kimaradnak a buliból. A FOMO ugyanis mozaikszó, a Fear of Missing Out rövidítése, ami kábé annyit tesz, mint félelem attól, hogy kihagynak minket valami jóból. A film látlelet a Z-generációról: rávilágít a netes nyilvánosságtól és a közösségi médiától való függésre és annak sokszor közveszélyes voltára.
A buliban megerőszakolt Lillát alakító László
Pannát megformált szerepe és saját élete párhuzamairól kérdeztem.
Mennyire jellemző a FOMO-életérzés a korosztályodra, és mennyire érzed a magadénak?
Szerintem nemcsak a
velem egykorúaknál van jelen, hanem mindenki aggódik amiatt, hogy mi mindenről
csúszik le. Rám meg aztán ez különösen jellemző. Ha egyszer péntek este nem
jutok el valahova, ahova szerettem volna, biztos vagyok benne, hogy életem
bulijáról maradtam le. Holott nyilván nem, de mivel nem voltam ott, nem
győződhetek meg az ellenkezőjéről. De tudtad, hogy a FOMO mellett már az
ellenkezője is megjelent? Ez a JOMO, vagyis a Joy Of Missing Out azoknál, akik
élvezik, hogy nem kell részt venniük valamiben, hogy kimaradhatnak a buliból.
Nálam viszont ez úgy csapódik le, hogy annyira sem vagyok érdekes, hogy elhívjanak.
De arra is sokszor gondolok, hogy miközben épp valami nem túl izgit csinálok,
mások mennyivel jobban érezhetik magukat. Ebbe a social media nagyon belejátszik,
amikor látod, hogy folyamatosan ki hol milyen szuper dolgokat posztol. És mivel
mindenki csak a jó dolgokat kürtöli szét, olyan mintha csak nekem lennének szar
napjaim. Amiket nyilván megosztani sincs kedvem.
Vagyis
igaz az, amit a film állít, hogy ha nem vagy online, nem is létezel?
Van az az angol mondás,
hogy „pics or it didn’t happen”. Vagyis ha valamit nem tudsz igazolni fotókkal,
olyan mintha meg se történt volna. Ugyanakkor egyértelműen az a jó buli, ahol
eszedbe se jut, hogy elővedd a telefonod. Ezzel együtt tény, hogy manapság az
ember nem engedheti meg magának, hogy két napig ne legyen online. Eleve az
eseménymeghívók is mind interneten jönnek, mindenről onnan szerzünk tudomást.
Mint ahogy a barátaink élményeiről is. És nyilván azt hozza fel elsőként a
rendszer, ami a legtöbbeknek tetszik.
Ez nem csak amolyan lájkvadászat, ahogy a cégek is a kattintásszám alapján mérik a tetszésindexet?
Vannak olyanok, akik ha kiposztolnak egy képet, és nem jön rá elég lájk, inkább letörlik. És valóban lehet ezt úgy értékelni, mint egy negatív visszajelzést. Ha egy előző posztod több embert mozgatott meg, elkezd benned bizseregni valami, hogy most miért nem. Valamit rosszul csináltam? Szóval igen, szükségünk van a pozitív visszacsatolásokra. Én például mindig minden kommentet elolvasok.
A filmbéli gimiseket is a minél nagyobb nézettség motiválja. Saját YouTube-csatornát indítanak, ahova vicces (vagy annak szánt) videókat töltenek fel. A négy srác ökörködését látjuk, hitelesen, lendületesen és magyar filmtől szokatlan szókimondással. Már-már nézőként is magával ragad ez a bolondéria, míg csak el nem jutunk egy olyan pontig, ahonnan már nem szívesen mennénk tovább hőseinkkel. Mert mindennek van határa, vagy ahogy filmnyelvi leképezésben láthatjuk: egyszer túlcsordul a pohár. Persze akárcsak ők, mi is, sőt már a szüleink is szívatták egymást a suliban, csak hát az osztálytermi hőkezelést és a köpőcsövet mostanra felváltotta az online tér és az okostelefon. Így aztán újabb platformok nyíltak a kegyetlenkedésre, legyen az sima csúfolódás vagy durva lejáratás. A magát Falkának becéző csapat kedvenc időtöltése ugyanis olyan challange-videók készítése, amelyben egyre durvább kihívásokat kell teljesíteni. És ebben a kontextusban brahiból szexelni se különb, mint megmártózni a Dunában vagy egy privát medencében, esetleg felhörpinteni egy vizelettel higított felest vagy egy hamutál teljes tartalmát.
Te is részt veszel netes
kihívásokban? – faggatom tovább
Pannát.
Én ilyen szempontból
unalmas ember vagyok: csak a verses felkérésekhez csatlakoztam. A durvább
challenge-ektől megpróbálom távol tartani magam. Inkább magam elé állítok olyan
feladatokat, amikkel legyőzhetem a saját félelmeim. Például egy kicsit
autisztikus vagyok, szeretem tudni, hogy mi mikor és hogyan fog történni
(lehetőleg ugyanúgy, mint máskor), de mégis inkább rábízom magam a barátaimra,
és hagyom, hogy tőlük függjön, hogy alakul az estém, még ha ez kívül esik is a
komfortzónámon. Így feszegetem a saját határaim.
Ezzel el is jutottunk a
film központi kérdéséhez: hol vannak a határok? És hogy lehet elkerülni, hogy
mások, akikben megbízol, visszaélhessenek a bizalmaddal?
Magadban kell a határokat meghúzni. A megoldás egyszerű: jó emberekkel kell körülvenni magad. Mondjuk nekem könnyű, mert szinte burokban élek: a barátaim ugyanannak a szubkultúrának a részesei, így aztán egy rugóra jár az agyunk.
Ez biztos? Idézek a
filmből: „az, hogy egy lány belemegy a játékaitokba, még nem jelenti azt, hogy
meg is baszhatod”. Szóval mennyire egyértelműek ezek a jelzések mindenki
számára?
Én a nyílt kommunikáció híve vagyok. Amikor a nem nemet jelent, az igen meg igent. Sokszor egy lány szívesen kezdene egy fiúval, mégis nemet mond, mert nem akarja olyan könnyen adni magát. Én arra buzdítok mindenkit, hogy ne kéresse magát, vállalja a szándékait és mondja ki, amit gondol. Múltkoriban láttam egy párt, ahol a srác a lány fenekére tette a kezét, aki meg határozottan feljebb húzta onnan. Ilyen egyszerűen lehet érzékeltetni a határokat. Persze van, amikor nehéz nemet mondani, de ezt akkor is muszáj bevállalni, ha abban a helyzetben kényelmetlenül érzed magad miatta. Hosszú távon kell gondolkodni.
A szülők is így gondolkodnak, azért is tiltják a gyerekeiket sok mindentől. Ez lehet a megoldás, hogy elkerülhető legyen a baj?
A tiltások nem vezetnek
eredményre, sőt inkább ellenkező hatást váltanak ki. Anyukám is folyton
aggódik, nehogy bajom essen, de én inkább nem is mondom meg, mikorra várjon
haza, így nem lehet mit számon kérni rajtam.
Ha már szülőkről
beszélünk, nem kerülhetjük meg édesapád, László Zsolt színészi múltját. Mennyire
előnyös vagy terhes egy ilyen háttér a saját karriered szempontjából?
Semmiképpen nem rossz. Büszke vagyok, amikor azt mondják, hogy ő az ország legjobb színésze. És nem is ő az egyetlen a családban. Két húgom és két bátyám van, egyikük most jár a Színműre. Én is már kétszer próbálkoztam, de arra jutottam, hogy nem vagyunk egymásnak valók, az SZFE és én. Azt hiszem, nem is annyira színpadi fellépésekre vágyom – amire az egyetem felkészít –, sokkal inkább filmes szerepre. Komikus, hogy ez engem előbb talált meg, mint a bátyámat, pedig én nem is vagyok színész. Amúgy minden felvételin figyelmeztettek, hogy ez nem kimondottan családbarát szakma. Apukám is elég sokat van távol otthonról, és mivel én vagyok az első lány (a bátyáim mellett persze elég fiús lány), nem is igazán tudta, hogyan kezeljen. Most mindenesetre nagyon izgulok, mert a díszbemutatóra ő is jön, és nagyon kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni...
Érdemes egy kitérőt szentelnünk a filmbéli
apáknak is. „Milyen volt a buli?” – kérdezi a főszereplő Gergőt (Yorgos
Goletsas) az apja. „Semmi extra” – hangzik a lakonikus válasz. Ami nem
egyszerűen a szokásos kibúvó a beszélgetés alól, hanem azt is jelzi, hogy fel
se fogja: egy ájulásig lerészegedett lányt megdugni akkor is nemi erőszak, ha
nem kell őt kényszeríteni. Az elkövető fiú befolyásos üzletembernek tűnő faterjából
(Stohl András) csak úgy süt a szigorba csomagolt praktikum, míg a bujdosásból hazatért
Lilla és édesapja (Vincze Gábor Péter) újbóli találkozásának meghitt
jelenetében szavak nélkül is tökéletesen érezzük a pozitív érzelmi hátteret.
A két szülő a gyerekek iskolájának igazgatói irodájában kerül egymással szembe. „Az én lányom nem olyan” – jelenti ki az egyik. „Az én fiam se olyan” – replikázik a másik. És tény, hogy bármi történt is, egyikük sem kurva vagy főgenya. A FOMO fő mondanivalója, hogy másutt kell keresni a felelősöket. Nem a hülyeségeket csináló fiatalokban, hanem az ennek melegágyául szolgáló környezetben. Vagyis magunkban. Bennünk, akik elfogadjuk, hogy minden csak pénz kérdése. Bennünk, akik felléphetnénk a pornókultúra ellen, de inkább kiskorú lányokra rejszolunk. Bennünk, akik simán napirendre térünk afelett, ha holokamunak nevezik a holokausztot. Bennünk, akik cigányozunk, ahelyett, hogy tennénk valamit a felzárkóztatásukért. Bennünk, akik inkább lemigránsozzuk a menekülteket, mintsem hogy segítenénk rajtuk. Bennünk, akik hajléktalanokat alázunk, csak mert mások is ugyanezt teszik.
A Falka tehát több, mint néhány
elmeroggyant kölyök társulása: valódi kortünet. S eképp a FOMO is több, mint
csak a Z-generáció életérzését tükröző film: maró társadalomkritika. Mert
mindegy, hogy egy tanár, egy taxisofőr vagy egy kocsmatöltelék szájába adja a
kinyilatkoztatásokat, hiszen belőlük áll a közösség. Az elsőfilmes Hartung
Attila kényelmetlen kérdések elé állítja a nézőt. Azzal, hogy a történetet nem
az áldozat, hanem az elkövető szemszögéből láttatja, rákényszerít, hogy átgondoljuk,
mit tennénk hasonló helyzetben. Kimagyaráznánk a dolgot? Másra kennénk? Az
áldozatot hibáztatnánk? Hagynánk, hogy a barátaink oldják meg helyettünk?
Elsikáltatnánk apánkkal?
Akárhogy is, a legfontosabb, hogy elindít
egy párbeszédet vagy akár vitát, és nem szabadulunk egykönnyen a hatása alól. A
FOMO köré ezért egy komplett edukációs programot is felépítettek; a stáb kész
elmenni iskolákba, hogy a Z osztály föltehesse a benne megfogalmazódott
kérdéseket; a fearofmissingout.hu oldalon pedig olyan témákban kínálnak
segítséget, mint a szexuális erőszak felismerhetősége, az interneten elkövetett
tetteink és a vonatkozó jogszabályok, digitális lábnyomunk és a korántsem
virtuális következmények. Érdemes megnézni, hogy még véletlenül se essünk a
film szereplőihez hasonló hibákba!
