Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte…
A Géza nőjét elszerette a bátyja, de ő már nem haragszik. El tudják ezt képzelni? Ugye nem? Egy kis füllentésért általában én se megyek a szomszédba, de azért van még mit tanulnom.
Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás) efféle sztorikkal lejmolja le a hiszékeny embereket. Leginkább azokat, akik a háborúból várják vissza rokonaikat, és minden kis információmorzsára éhesek. Balázs meg szó szerint az, így az is megfelel neki, ha valaki nem pénzt ad, hanem kosztot vagy kvártélyt. Ő cserébe reményt ad nekik. Ha kell, szerető férjnek, ha kell, hősies bajtársnak állít be olyanokat, akikkel az életben nem találkozott, csak újságok hirdetési rovataiban látta a nevüket. Vagyis ezek az apró mesék valójában ordas hazugságok. Mit szépítsük, ez a mi főhősünk igazi kamugép.
Amikor azonban egy hasonló történettel állít be a Bérces családhoz, a gyermekével egyedül maradt asszonyka, Judit (Kerekes Vica) rögtön átlát raja. Ő ugyanis tudja, hogy a férje nem lehet olyan, mint amilyennek a messziről jött idegen beállítja. Ha valaki, akkor ő biztos nem a hősök oldalán állhatott, sokkal inkább a háborús bűnösökén. Ez az igazi dilemma, amivel Balázsnak szembesülnie kell: a saját meséje védelmében kitartani a hős koncepciója mellett, vagy vállalni a leleplezéssel járó lelepleződést…
A felvidéki születésű Kerekes Vica az elmúlt években leginkább Csehországban dolgozott, de most két filmet is forgatott Magyarországon. Az Apró mesék kapcsán arról kérdeztem, van-e valamilyen személyes érintettsége, vagyis van-e a családjában olyan, aki megjárta a hadak útját.
Ha van is, akkor nagyon mélyen el van temetve. Senki nem mesélt a családban háborús emlékekről, annál inkább a kitelepítésről. Amikor a háború után a kollektív bűnösség jegyében a magyarokat ugyanúgy bevagonírozták, mint néhány évvel korábban a zsidókat, csak épp a menetirány volt ellentétes. Nagymamám naplót vezetett, ami egészen elképesztő olvasmány. Elképzelni, hogy ki se mozdulsz a szülőhelyedről, mégis egyszer Magyarországon, egyszer Csehszlovákiában vagy épp a Szovjetunióban élsz.
Talán majd egyszer
ebből is készülhet film. A Szász-Köbli páros történelmi irányvonalába jól
illeszkedne. Te éreztél a saját bőrödön is megkülönböztetést?
Épp ellenkezőleg. A pozsonyi főiskolán inkább pozitív diszkriminációban volt részem. A tanáraim velem példálóztak, hogy lám, mi mindent el lehet érni, még ha az ember más anyanyelvűként hendikeppel indul is. Haragszom, amikor a határon túliak mindig csak a nehéz sorsukról panaszkodnak ahelyett, hogy a pozitívumokat néznék, amit például a többnyelvűség jelent.
Szóval azt mondod, nem
a „mindent vissza” – bökök a sajtóvetítésnek otthont adó Puskin moziból jól
látható Magyarok Háza plakátjai felé –,
hanem a határok átjárhatósága a megoldás?
A tudat a lényeg, hogy mely nemzethez tartozónak érzed magad. A jajveszékelés nem visz előrébb. Feláll a szőr a hátamon, amikor mindig csak a minket ért jogtalanságokról hallok.
Ha már szőrnél és
hátnál tartunk, amikor a közös képünk készült, és azt indítványoztam, hogy
álljunk be ugyanúgy egymás háta mögé, ahogy a plakáton vagytok, azt mondtad,
nem biztos, hogy annak örülne a párod. Akkor hogy viseli a filmbeli intimitást?
Nem szoktam azzal
frusztrálni, hogy épp ma forgatjuk a szerelmi jelenetet. De abban az ex-férjem
és a jelenlegi párom is egyetértett, hogy színészként csak teljes átéléssel
lehet megcsinálni egy ilyent. Az exem, akivel hét évig éltünk együtt,
kimondottan leszidott, ha egy színpadi csókba nem adtam bele mindent. „Anyám,
ha te dolgozol, akkor dolgozz rendesen” – szokta mondani. A mostani pasim meg
úgy fogalmaz: „Mutasd meg, hogy hogy csináljuk ezt itthon!”
