Férfiak fecskében (Swimming with Men)
Ami a medencében történik, az ott is marad. Ez az első számú szabály a filmben, amit én rögtön meg is szegek, máskülönben hogyan mondanám el, miért érdemes beülni az angol Oliver Parker (a Johnny English újratöltve is az ő rendezése) legújabb bohózatára.
Bár fecskét csak egyet látunk (és egy amúgy se csinál nyarat), a cím olvastán alighanem mindenkinek beugrik, hogy úszónadrágról van szó, méghozzá férfi változatban. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki inkább az olyan sportokat (helyeket, alkalmakat, filmeket, satöbbi) szereti, amelyekben gyönyörű lányok mutatják meg formás idomaikat. Na, ezt most hiába várják, se egy bikini, se egy tanga nem lesz. De még szoknya meg burka sem. Merthogy itt nyolc, nem igazán manöken alkatú srác jön össze, akik már a sráckorból is meglehetősen kinőttek. Épp ez az egyik oka légyottjaiknak, a kitörőben lévő kapuzárási pánik, de nem kevésbé az, hogy megfeledkezhessenek a külvilágról. Egyfajta menekülés ez a munkahelyi és az otthoni elvárások és problémák elől. Mert a sporttal nemcsak az egészségedet és a vonalaidat őrizheted meg (ha van mit), de önmagadat és az álmaidat is.
A főszereplő Eric (Rob Brydon – The Trip to
Italy) olyan, mint egy logarléc, csak a számok nyelvén ért. Fejszámolóművész
könyvelő, aki egyre kiábrándultabban éli unalmas és örömtelen életét. Csömöre
van a munkájától, amiben adócsalóknak kell segítenie megtalálni a legális
kiskapukat; de abból is elege van, hogy odahaza a párja sokkal fontosabbnak
gondolja saját hivatását, főleg miután megválasztják képviselőnek. Már kamatyolni
sem akar. „Nem elégítelek ki? Pedig régebben nagyon jókat szexeltünk.
Földrengetőket” – kéri számon nején esőemberünk. A baj csak az, hogy –
szándékán kívül – mindennek a gyerekei is fültanúi lesznek. Nem csoda, hogy
kamaszodó fiával is egyre nehezebben találja meg a hangot, és jogos kérdéseit
csak szajkózni tudja. „Anyának igaza volt: kezdesz szétesni. Szerinte terápiára
kéne járnod” – adja meg a kegyelemdöfést a kölyök. Ha pedig már se a felesége,
se a gyereke mellett nem érezheti jól magát, akkor… irány az uszoda.
Munkahelyén minden nap alig várja a fájrontot, amikor azonban ahelyett, hogy
kollégáival felhajtana egy felest, rohan a helyi Komjádiba, és magányosan víz
alá merül. Szó szerint és átvitt értelemben is mélyponton van. Hamarosan rájön
azonban, hogy nincs egyedül. Rajta kívül még egy csapatnyi férfi jár hasonló
cipőben vagy inkább fürdőpapucsban. Itt mindenki volt már a medence alján –
tudja meg tőlük –, de azután mindannyian találtak kiutat.
Az alkoholba fojtott bánattól az
öngyilkosságig számos választ láthattunk már az élet nehézségeire. Ezúttal egy
ennél szokatlanabb, de szimpatikusabb megoldást tapasztalhatunk meg: az élete
derekán (vagy már azon is túl) járó férfihad a szinkronúszásban lel gyógyírt a
gondjaira. Itt senki sem kérdez, senki sem mesél, csak a produkcióra
koncentrál. Ez is része ugyanis az alapszabályzatuknak. Így lehet az, hogy Néma
Bobnak (Chris Jepson) becenevéhez méltón kilencven percen át egy árva szó sem
hagyja el a száját, az Új Srácról (Ronan Daly) meg még annyit se tudunk meg,
mint róla. A többiek viszont egyre inkább megnyílnak egymásnak. A hazulról
kereket oldó Ericet befogadják a csapatba, sőt Luke (Rupert Graves – Szoba
kilátással) az otthonába is. Még ha az az otthon csak egy hullámokon ringó
ladik is, mivel neki ennyi maradt csupán az exe ügyvédjével folytatott
csatározások után. Meg a gyermekei hétvégi láthatása. Akik viszont az apjukat
vesztesnek tartják, főleg az után, hogy a házassági perpatvart kirobbantó
színésznőcske már rég odébb állt, ahogy azt az asszony megjósolta.
A rakatnyi pocakos pasi eközben fergeteges
komédiázást csap. Hasat kieresztve, alhasi poénoktól sem visszariadva csinálnak
hülyét magukból. Nem annyira a jól megformált művészi kivitel, mint inkább a
káosz a számuk lelke. „Ahogy a férfi szembenéz az idő próbájával és rájön, hogy
nem harcolni kell a káosszal, hanem befogadni” – fogalmazza meg bölcsen az
öregedés zsarnokságával dacolni nem akaró egyik szinkronúszó-palánta. Néha
össze is csapnak, fittyet hányva kőbe vésett szabályaikra: civakodnak,
kioktatnak, gúnyt űznek a másikból; pattanásig feszítve egymás idegeit. El is
hangzik egyikük ajkáról: „Mikor lett ilyen feszült a viszonyunk? Mintha megint
nős lennék.”
Azután mégis erőt vesznek magukon, és nem is maradnak meg az uszoda négy fala között. Előbb egy szülinapi fellépésen „coming outolnak”, majd még vehemensebb célt tűznek maguk elé: irány a vébé! Na persze nem Moszkva és a Luzsnyiki stadion, bár az egyik tanonc, Colin (Daniel Mays – A keménymag) például csak a focihasonlatokból ért. Mint egy Ronaldinho-féle átlépés, csak visszafelé – magyarázzák neki az egyik vízi alakzat lényegét. Piramis és Virág. Akár egy hajdanán rajongott együttes és egy még inkább rajongott lány is lehetne, de ezek most formációk elnevezései. Amiket persze meg kell tanulni és be kell gyakorolni. Mert a cél Milánó, a nem hivatalos férfi szinkronúszó világbajnokság.
És itt jön a képbe egy coach. Nem a
ramocsaházai sárgabusz, még csak nem is a könyvvizsgáló cég trénere, hanem egy
igazi edző. Az a kurvanyázó, beledet kihajtó fajta. Aki történetesen nő. És
persze ha nő, mindenki más meg férfi, akkor elvben nem hiányozhat egy szerelmi
szál. Csak hát itt túlkoros macsókról beszélünk, akik el se akarják hinni, hogy
nekik is lehet még esélyük. „Talán ha fiatalabb lennék. Vagy szőkébb. Vagy…
svédebb” – hangosítja ki érzéseit a harmincas csaj kegyeire pályázó ötvenes
Luke, aki már gondolatban is lemondott arról, hogy Susant (Charlotte Riley – A
tenger szívében) lecsaphatja a skandináv „betolakodó” (ahogy a pasiját
aposztrofálja) kezéről. Az edző bemelegítő kérdésére, hogy na mik vagytok,
csípőből érkezik a válasz: „idősödő, izomlázas alkoholisták”. De legalább nekik
nem kell felkenniük öt centi vastag sminket és hülyén vigyorogni, ha kidugják a
fejüket a vízből – mint a nőből lévő szinkronúszóknak.
A pride-dal egy időben debütáló film noha a
férfi büszkeséget hirdeti, nem meleg témájú. Bár még a csapattagok
hozzátartozói is csak valamiféle másságot tudnak belelátni az egynemű
együttlétekbe, ez a kanklub sokkal inkább egyfajta tiltakozás. Ahogy sorolják:
„az álmaink szétzúzása ellen”, „az értelmetlen élet ellen”, „az ellen, amivé
váltunk”. Fiatalkori önmagunkat megtagadva, ideáljainkat sutba dobva, kisszerű
kompromisszumokra kényszerülve.
Érdekes tény, hogy a filmben önmagát alakító
Stockholmi Műúszó Férfiegylet 2003-ban éppen az élet értelmetlensége elleni
tiltakozásul alakult. Hat évre rá pedig megnyerte a férfi világbajnokságot. Aki
nem várja ki a vége-főcímet, annak idebiggyesztem az epilógust: „Ez a klub
megtanított rá, hogy értékeljem azt, amim van az életben, és ne azt bánjam,
amim nincs.” Akár tetkónak is jó lenne!
Persze azért nem kell mindent véresen
komolyan venni. Itt van például a bevezetőben már idézett főszabály: ami a
medencében történik, az ott is marad. Nos, ha a medencében nagy dolog történik,
minek eredményeképp kis barna tengeralattjáró hasítja a vizet, azért az
elgondolkodtat a szabálykövetésen. Mindenesetre ez nem szegte kedvem, hogy mozi
után magam is fecskét húzzak, s ha nem is uszodába, de szaunába menjek. Igaz, ott
nem lehet merülni, de azzal már úgy is felsültem egyszer.
WG
