Hamis tükörképek
Kezeket a szívekre! Ki nem adta még ki magát másnak, mint ami? Ki az, aki sosem tagadott le néhány évet a korából, hogy diákjegyet válthasson? Vagy fordítva: aki nem hazudta még többnek magát, hogy beengedjék egy korhatáros filmre vagy kocsmába?
Mások vagyunk, ha álláshirdetésre jelentkezünk,
mások, ha egy partnert próbálunk becserkészni. Hol az évtizedes tapasztalatokat
kell kidomborítani, hol épp tapasztalatlan, szűzi mivoltunkat hangsúlyozni.
„Egészen másnak képzeltem magát – szalad ki a száján meglepett főhősnőnknek, mikor belép újdonsült pszichiáteréhez. – Fiatalabbnak.” Sokszor vannak tévképzeteink, ha nem tudunk semmit a másikról, csak a gondolatait ismerjük. De beleszerethetünk-e valakibe csak azok alapján, amit ír vagy mond? Hát hogyne! Hisz mennyiszer rajongtunk írókért, költőkért, akikről talán képet se láttunk, de a papírra vetett nézeteik magukkal ragadtak. Persze a fordítottja is igaz: fülig szerelmesek tudunk lenni egy jól sikerült fotón szereplő ismeretlenbe, akiről egyébként zéró információnk van. Lehet, hogy buta, hogy idegesítő, hogy hárpia, de mindegy, ott lebeg szemünk előtt az a csodálatos szempár, bájos gribedli, fitos orr, formás alak, ami elsőre megfogott. De melyik a fontosabb? A szellemi síkon meglévő összhang vagy a test csábereje? Ha az egyik megvan, de a másik hibádzik, felül tudunk-e rajta emelkedni? Ha régóta ismerünk valakit, el tudjuk nézni egyes hiányosságait. Lehet kicsit súlyosabb az általunk preferáltnál, eltekintünk a beszédhibájától, felülemelkedünk a közönségességén, megbocsáthatjuk, hogy dohányzik, esetleg még szexinek is találjuk szemüvegben. De egy új ismeretséget biztosan nem ezekkel nyitunk, megpróbálunk minél makulátlanabbnak tűnni. Menet közben aztán, ha már valamelyest nyeregben érezzük magunkat, jöhetnek a kisebb-nagyobb beismerések, lelepleződések, ezek már valószínűleg nem fogják megingatni a kapcsolatot. Na de ha valaki a koráról hazudik? Azt nem lehet túl soká leplezni.
„Mit képzeltél? Bemutatsz a kölykeidnek? A bátyjuk lehetnék” – vágja oda az ötvenes Claire fiatal szeretője.
Ide kívánkozik két személyes emlék. Van egy idősebb barátom, aki évtizedeken át sikerrel hitette el a párjával, hogy ő tíz évvel fiatalabb. Ma is letagadhatna ugyanennyit, csak már minek, hisz együtt vannak: az a néhány év nem oszt, nem szoroz. Egy másik, korombeli barátom pedig képes volt egy netes ismerkedés, majd az azt követő levelezés után egészen Amerikáig utazni, hogy találkozzon álmai asszonyával. Mondanom sem kell, hogy nem úgy nézett ki, mint a képeken. Se ő, se a lakása, se semmi. És ezen még a vitathatatlanul meglévő közös hullámhossz sem segített. Csalódottan jött haza és persze egyedül.
A film főhőse (vagy ha úgy tetszik,
antihőse) is kamuprofillal regisztrál a Facebookra. Így lesz Claire-ből Clara
és 52-ből 24 éves. Eleinte csak az őt lepattintó exe után kémkedik, és ehhez
keres kapcsolatot a pasi lakótársával, ám közben ez utóbbi kezd mindinkább
érdekessé válni számára és fordítva is, mígnem teljesen egymásba nem habarodnak.
Anélkül, hogy találkoztak volna.
S noha ugyanolyan csalás az, amikor közösségi oldalakon jelölünk be ismeretleneket (többes elsőben írom, mert szerintem itt se igen akadnak kivételek) vagy a szokásos „Ismerjük egymást? Nem, de ezen változtathatunk!” felkiáltással, vagy csak azért, hogy rajta keresztül érjünk el egy harmadik személyt; attól még átvirrasztott éjszakákon és dolgunkvégezetlen nappalokon át ugyanúgy várjuk, hogy felvillanjon az a kis zöld jel a neve mellett.
Csalás, hazugság, manipuláció és
szerelem: ezekből a hozzávalókból áll össze az új francia filmsaláta. Ide-oda ugrálunk,
míg egy ponton túl már mi sem tudjuk, mi igaz és mi hamis, mi virtuális és mi valós,
így átérezhetjük a szereplők elveszettségét.
Mert a történet persze jóval korábban kezdődik: amikor évtizedes házasság után a férj lecseréli öregedő feleségét egy fele olyan idős lányra és a már pókhálós hitvesi ágyat egy még kamatoztatható rugózású új díványra. Sokan neki adhatnak igazat, mondván, egyszer élünk. De annyi bizonyos, hogy ezt a valódi megcsalást követi csak a netes csalás.
Juliette Binoche filmcsillaghoz méltón hozza
Claire/Clara megosztó figuráját, akire mégis nehéz bűnösként tekinteni, mivel nem
a bosszú vezérli az átverésben, hanem a félelem az öregedéstől és a magánytól.
Hogy morálisan helytelen, amit tesz? Lehetséges. Mégsem tudjuk igazán elítélni érte.
A virtuális
társkeresésre sokan a személyes kapcsolatok halálaként tekintenek. Tény,
hogy egyszerűbb a telefonon jobbra-balra húzogatni az embereket, mint
összeszedni a bátorságot és leszólítani valakit az utcán vagy a boltban. De lehet, hogy túl az ötödik
ikszen nincs is más út a boldogsághoz? Ezt a kérdést már a film premierjére
Budapestre látogató rendezőnek, Safy Nebbou-nak teszem fel, aki maga is nemrégiben lépte át a bűvös
ötvenest.
Ilyen korban rohamosan csökkennek az esélyek. Bármit
tehetsz, a fiatalabbak többnyire észre se vesznek, vagy legalább is nem
tekintenek rád potenciális partnerként. Holott ötvenen túl ugyanúgy vágyunk egy
ölelésre, egy simogatásra; arra, hogy szeressenek.
Claire az egyetemi katedrán Marguerite Duras A szerető című
könyvéből idéz, amelyben egy tizenöt éves lányt szed fel egy dúsgazdag kínai
férfi. Ebben a filmben felcserélődnek a szerepek…
A #metoo botrány óta sokat hallunk a nők szerepéről, és a sugar daddyk révén egyre több az óriási korkülönbséggel együtt élő pár. De egy nőnek ugyanúgy joga van fiatalabb férfival járni, mint fordítva. Ugyanakkor a film kulcskérdése sokkal inkább az elhagyatottság, a virtuális szerelem és a más személyazonosságával való visszaélés, mint az életközepi válság.
Szerinted lehet jól kijönni
abból, ha másnak mutatjuk magunkat?
Úgy vélem, nem érdemes hamis
színben feltűnni, mert csak pofára esés lesz a vége. Az igazság mindig utat
talál magának. Amúgy ez az egész átverősdi régebbi dolog, mint a világháló. Telefonból
is ismerős az a kezdőformula, hogy „Halló, kivel beszélek? Miért, kit hívott?” A legmurisabb vagy
talán a legrémisztőbb, amikor egy korábban nem látott lányt keresünk, de az
anyja vagy a kolléganője veszi fel helyette a telefont, és minthogy még a
hangját sem ismerjük, másnak kezdünk olyan dolgokat elmondani, amik csak rá
tartoznának.
Történt veled is hasonló?
Igen, sokáig sikeresen manipulált egy nő, aki másnak adta ki magát. Amikor rájöttem, először nagyon bosszantott a dolog, hogy hogy lehettem ilyen hiszékeny. Utólag viszont vicces: a regényszerűsége inspirálólag hatott. Bár nem a saját történetemből készítettem a filmet, az sms-váltásainkat teljes egészében beemeltem a történetbe. Így igazán Alex helyébe képzelhettem magam abban az izgalmas bújócskában.
Ha jól tudom, a társforgatókönyvíróval is hasonló eszközökkel kommunikáltatok, mint a filmbeli karakterek.
Julie Peyr akkor Los Angelesben élt, ezért leginkább Skype-on, WhatsAppon és telefonon egyeztettünk. A szerződés szerint ötször utazhattam volna ki hozzá, de végül egyszer se kellett. Interneten keresztül hatékonyabban, tömörebben tudtunk együtt dolgozni, mint ha személyesen tartottuk volna a kapcsolatot. És talán a film témájának is betudható, hogy ez így remekül működött.
Amikor
az internetes ismerkedés veszélyeiről esik szó, általában a pedofilok által
behálózott kiskorúakat hozzák fel intő példaként. Te mit gondolsz, mitől kell
leginkább tartani?
A netes társkeresés nagy veszélye, hogy a vonal túlfelén
bárki lehet, hisz csak néhány fotó és bejegyzés alapján tudjuk összerakni,
kivel van dolgunk. Azok pedig, akik ebben látják az utolsó szalmaszálat, hogy elcsípjék
a szerelmet, hajlamosak figyelmen kívül hagyni az árulkodó jeleket. Például ha
valakinek alig van más ismerőse.
Szerinted egy exet elengedni
csak egy új ismeretség birtokában lehet?
Nem, de sokat segíthet. Lehet egy lépcsőfok a gyógyulás felé vezető úton. Ugyanakkor visszafelé is elsülhet, ha az új kapcsolat nem működik olyan jól, mint az előző, amit feledni hivatott. De akármilyen is, egy élő ember mindenképp jobb egy virtuális viszonynál. Mert az ezernyi, csak a közösségi oldalunkon kötődő ismerős között érezzük magunkat a legmagányosabbnak.
A közösségi média emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásával, az online jelenléttel, digitális
lábnyomunkkal egyre több film foglalkozik, gondoljunk csak az utóbbi idők két
magyar mozisikerére: a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :) és a FOMO – Megosztod, és uralkodsz azonban
a fiatal generáció szemszögéből vizsgálta a problémát, a Szerelemre kattintva viszont
az öregkor küszöbéről tekint rá. Mert mint
tudjuk, nemcsak a húszéveseké a világ.
„Én nem csak úgy tettem,
mintha 24 éves lennék! 24 éves voltam!” – állítja Claire a
pszichiáterének. Ám legbelül tudja, hogy mindez csak illúzió, mert amikor tükörbe
néz, onnan a valóság néz vissza rá.
