Trezor – A titkokat nem lehet elzárni
Április 4-ről szóljon az ének… Ja nem, az már lejárt lemez. Hiszen már november 4-ét írunk, ami az új évezred óta nemzeti gyásznap, amikor 1956 áldozataira emlékezünk.
1956 kapcsán megszoktuk, hogy Beethoven Egmont nyitányát halljuk. Bár a bebörtönzött, majd lefejezett holland gróf amiatt bűnhődött, hogy maga is afféle forradalmi előfutárként tiltakozott az inkvizíció németalföldi bevezetése ellen, vagyis jól passzol ez a zene a hazai eseményekhez is, de valójában csak azért játszották annyit ’56 októberében, mert az adás egy mobil rádióskocsiból szólt a parlament épületétől, a legtöbb felvétel pedig a megostromolt Rádió épületében maradt. A filmben kivételesen nem ez, hanem Chopintől a Desz-dúr Berceuse csendül fel, ami egy bölcsődal. Ha úgy tetszik, a megszületett, de röpke 12 nap után elfojtott szabadságharcé. A filmben ugyanis már november 4. után járunk: az utcákon szovjet tankok, a közintézményekben orosz katonák, a rádióban pedig a köpönyegforgató Kádár beszédei.
„Harcunkban nem vagyunk magunkra hagyatva. A testvéri szocialista országokban éppen úgy, mint a kapitalista országokban, milliók és milliók ügyelik aggódva, hogy leküzdjük-e az ellenforradalom hidráját. Hiszem, hogy igen, és tudom, hogy már a nehezén túl vagyunk.”
Ez hallatszik a háttérből, és ennyi év távlatából mi is tudjuk, hogy ez mit jelentett. Itt nem elsősorban a vöröskeresztes segélycsomagokra gondolt az új pártvezető, hanem az internacionalista segítségnyújtásra, amelynek szellemében a rákövetkező évtizedben magyar katonákat is küldtek a prágai tavasz eltiprására.
Mindenesetre egy olyan embernek, aki tíz éve a szegedi Csillag börtön vendégszeretetét élvezi, se a forradalom, se az odavezető út nem mondhat túl sokat. Márpedig Beck Jánost (Anger Zsolt) 20 évre ítélték bankrablásért és rendőrgyilkosságért. Érthető hát, hogy nem tud a kinti történésekről. Napjai ugyanúgy telnek: ha épp nem csicskáztatják, olvasgatja a Lenin-összest. Ez az össz, amije van. No meg az idő, abból viszont tengernyi.
Türelemüveg. Így hívják azokat az alkotásokat, amelyeket egy palack belsejébe építenek be, legyőzve a lehetetlennek látszó akadályt, amit az üveg nyakának kisebb átmérője jelent. A hosszú börtönévek alatt ilyen formán létrehozott tank szimbolikus jelentésű: ami 1945-ben sokaknak a felszabadítást jelentette, ugyanaz 1956-ban már az elnyomás metaforája. A film azt a kérdést is feszegeti, hogy az eszmével van-e a baj, vagy azokkal az emberekkel, akik azzal takarózva a legaljasabb dolgoktól sem riadnak vissza.
„Én sírtam, amikor meghalt Sztálin” – idézi fel a cella négy fala közt a Kommunista Kiáltványon nevelődött emberünk. „Én is, örömömben” – replikázik egy forradalmár (Tasnádi Bence). Hogy hogy találkozik vele? Kézenfekvő lenne, hogy a börtönben, de nem. Bár utóbbinak minden esélye megvolt, hogy bekerüljön; hogy ez mégsem történt meg, azért az öreg mackósnak lehet hálás.
Történelmi tapasztalat, hogy ha egy fekete Pobjeda begördül, az semmi jót nem jelent. Becknek ezúttal mégis a szabadulást hozza. Az őt börtönbe juttató ávéhás hadnagynak (Scherer Péter) ugyanis most pont az ő szakértelmére van szüksége. Merthogy ki kell nyitni a Belügyminisztérium földalatti trezorját, aminek a kulcsai elvesztek a zűrzavaros napokban. A szovjet katonák meg hiába lövik folyamatosan davajgitárral, a páncélajtó nem enged. Csak az aranykezű fegyencnek. Annyit még elárulok, hogy az ajtó mögött egészen más várja, mint amire számított, de a poént nem akarom lelőni. Lövöldözésből enélkül is bőven kijut.
A vizsga című nagy sikert aratott komcsi ügynökfilmjük után ismét kisemberek nagy tetteiről forgatott együtt Bergendy
Péter filmrendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró. A Balázs Béla-díjas alkotó
azt a történelmi tablót folytatta, amit a Szabadság – különjárattal
kezdett és az Örök téllel vitt tökélyre. Ezúttal a filmben feltűnő
forradalmár szájába adja a némi áthallásos kulcsmondatot, miszerint a
zsarnokságból egyszer mindenkinek elege lesz. „Ezer év óta először az egész
kurva ország ugyanazt akarta.”