Békeidő hadiállapotban
„... támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.” A Nagy Imre rádiószózata elejéről lehagyott alanyt, a szovjet csapatokat ma akár a migránsok is helyettesíthetnék.
A Békeidőben is szól a rádió, de békés hírek helyett ömlik belőle a gyűlöletbeszéd. Nem csoda, hogy a szereplőkből is ki-kitör az elfojtott agresszivitás, és az ő szájukból is visszahalljuk a migránsozást, cigányozást és kurvaanyázást. Mert a nyilvános csatornákon folyó uszítás a privát szférában is egymás ellen fordítja az embereket. Ebből a kilátástalan helyzetből a kiutat a film sugallata szerint a felnövekvő generáció jelentheti. Az egyik legifjabb szereplővel, a Dinát alakító Hajdu Lujzával a mai magyar közállapotokról is beszélgettünk.
A Nagy Imre szobor tövében kértem tőled randit, ahol azelőtt
Marx és Engels kőbe vésett kolosszusa állt. Rendszerek jönnek-mennek,
jószerivel a politikusok nevére se emlékszünk. A színészek szerinted tudnak
maradandót alkotni?
Alapvetően azt gondolom, hogy igen, tudnak. Ez nyilván sok mindentől függ, de leginkább akkor tud valami maradandó lenni, ha nem sémákat követ, hanem elengedi azt az egyébként nagyon természetes emberi érzést, hogy retteg attól, hogy mit gondolnak róla mások. Ha nem akar megfelelni az elvárásoknak. Azt hiszem, az eredetiség mindig egyfajta gátlástalanságból fakad. Valami akkor maradandó, ha eredeti, de nem úgy, hogy látszik mögötte a szándék, hogy az akar lenni, hanem ha ez egy természetes dolog.
A Békeidőben volt egy jelenet, ahol egy botcsinálta jós
olvasott a tenyeredből. Te milyennek szeretnéd látni a jövőt?
Őszintén?
Fogalmam sincs. Annyit biztosan tudok, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni,
ami nem kényszerből történik, és mindig lelkesedéssel foglalkozom vele. Nem
szeretném, ha beleragadnék valamibe, és kontraproduktívan, haszontalanul
telnének a napjaim, csak azért, mert nem merek kilépni a komfortzónámból, és
mert a megszokott állandóság egyfajta biztonságot nyújt. Jó lenne, ha valahogy
szép lassan sikerülne magamban ledönteni különböző gátakat, és őszintén,
felszabadultan foglalkozhatnék valamivel, amiben ki tudok teljesedni, és nem
fojtok el magamban semmit.
Van egy szkanderes jeleneted is a filmben. Jaj a
legyőzötteknek! – szól a ősi
római szállóige. Ha te kerülnél hatalomra, mennyire lennél könyörületes?
Igen, a Békeidő nagy vonalakban a hatalommal való visszaélésről szól. Ez a dolog sajnos az élet minden területén, így a filmes világban is nagyon markánsan jelen van. A hatalmi pozíció sok esetben ijesztően gyorsan elvakítja az embert, megváltoztatja a gondolkodását, a személyiségét, a viszonyulását másokhoz. Ilyen helyzetben erre kell legjobban odafigyelni, mert egyik pillanatról a másikra megtörténhet a drasztikus elváltozás, úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Ez nagyon sokszor vezethet visszaéléshez, a nálunk alacsonyabb rendűnek gondolt személyek ledominálásához. Én egy ilyen pozícióban mindenképpen arra próbálnék törekedni, hogy a lehető legjobban megtarthassam a partneri viszonyt, ne éreztessek semmilyen hierarchiai különbséget, ők se gondolják magukat kevesebbnek nálam.
Ahhoz, hogy a dolgok változzanak, szükség van közéleti
szerepvállalásra. Szüleid efféle munkássága mennyire példaadó számodra?
Vannak dolgok, amiket mindenki tud és érez, mégsem merünk róluk beszélni, főleg nem nyilvánosan. Bizonyos dolgokat mégis ki kell mondanunk direkt módon, mindenféle köntörfalazás nélkül, főleg, ha olyan pozícióban van az ember, hogy figyelnek rá, van egy közönsége. A film vagy a színház egy jó médium erre. Ha úgy csinálunk, mintha nem történne semmi, mintha minden rendben lenne, változást semmiképp nem érhetünk el, csak egyhelyben járás, ismétlődés lesz minden. Át kell törni ezeket a falakat, kimondani, ami van, amit gondolunk, ezzel másokat is buzdítva erre, felnyitni egymás szemét, beszélgetéseket generálni. Azt hiszem, csak így van értelme bármit is csinálni.
Film vagy színház? Mindkettőben szerepeltél már. Te melyiket
választanád?
Ez
nagyon nehéz kérdés, mert elképesztően vonz mindkettő. Ha muszáj lenne
választani, talán pillanatnyilag a filmet mondanám. Varázslatosnak tartom azt,
ahogy a semmiből úgy lesz valami, hogy mint egy hangyabolyban, mindenkinek csak
egy apró feladata van, mindenki egy kicsit hozzátesz ugyanahhoz a közös
dologhoz, és ha csak egy morzsa hiányzik, már nem úgy működik a rendszer. Azért
szeretem a filmet, mert nagyon komplex, több művészeti médiumot ötvöz, amik
engem mind kifejezetten érdekelnek. Gondolok itt a képre, a színészi játékra,
írásra, zenére. A színházat is nagyon közelinek érzem, csak valahogy ott még
vannak bennem frusztrációk vagy gátak, amiket a jövőben szeretnék legyőzni.
Milyen más művészeti ágak állnak hozzád közel?
Tulajdonképpen
majdnem mindegyik. A kortárs tánc például egy fontos része az életemnek, már jó
pár éve gyakorlom, de nem hiszem, hogy hivatásosként szeretnék ezzel
foglalkozni. De ami ehhez közel áll, mondjuk a mozgásszínház, az nagyon
érdekelne. A fotózással is hasonlóan vagyok, eléggé el tudok merülni benne, és
iszonyúan élvezem csinálni, de egyelőre az is csak egy jó hobbi, nem hiszem,
hogy erre tenném fel az életemet. De ezek a készségek egyszer mind nagyon jól
fognak jönni, azt hiszem, mindenképp szeretném hasznukat venni valamikor.
Ezeken kívül szoktam még írni, festeni vagy rajzolni, de ezeket végképp csak
akkor, ha éppen van hozzá motivációm és időm is.
Van esetleg olyan saját műved, amit megosztanál az
olvasókkal?
Itt van néhány fotó. Ezeket például szívesen megmutatom.
Hajduk – ez ötletes. Így lesz egy spliti focicsapatból
mintegy a családotok emblémája. A szüleidet, Hajdu Szabolcsot és Török-Illyés
Orsolyát amolyan mintapárnak állítja be a sajtó: 23 éve töretlenül együtt
ésatöbbi. A Békeidő kapcsolatai
viszont egytől egyig tökéletlenek. Melyiket érzed közelebb a valósághoz?
Semmi sem az, aminek látszik, tökéletes párkapcsolat nem létezik. Mindenkinél fellépnek különböző problémák, amiken vagy túllépnek együtt, vagy elbukik a dolog. Ez is egy olyan téma, amiről az ember nem szívesen beszél, inkább azt mutatja a külvilág felé, hogy minden rendben. A Békeidő szerintem ezekről a szépítgetésekről rántja le a leplet, és megmutatja, hogy mi van mögötte. Nyíltan beszél azokról a dolgokról, amikhez mindenkinek van kapcsolódási pontja, amikről mindannyian tudjuk, hogy létezik, mégis inkább eltemetjük őket magunkban.
A film története szerint egy korodbeli fiú vallott szerelmet a 28 éves tanárnőjének. Mekkora korkülönbség az, ami szerinted még belefér?
Azt
gondolom, hogy ez relatív, nem lehet szabályokhoz kötni. Sok mindenen múlik egy
kapcsolat, hogy ki mennyire érett, fiatalos, koravén, satöbbi, a két ember
személyiségén és azon is, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ezen túl pedig minél
idősebb az ember, a korkülönbség annál jobban kiegyenlítődik. Tizenéves korban
még öt év is rengetegnek tűnik, húsz év múlva pedig már semmit sem fog
jelenteni. Egy kapcsolat nagy korkülönbséggel is lehet abszolút egészséges és
kiegyensúlyozott, mint ahogy ennek az ellentéte is.
Ha nem bukunk le vele a Facebook üzemeltetői előtt,
elárulhatjuk, hogy te is még csak 15 éves vagy. Egy másik színészpalánta pedig
a film szerint 16 évesen kellett, hogy anyaszült meztelenre vetkőzzön a
színpadon. A való életben mennyire fordulhatnak elő ilyenek, és mennyire gondolod tolerálhatónak?
Szerintem, ha az adott szituáció ténylegesen indokolja a meztelenséget, és az alkotás van azon a színvonalon, akkor belefér. Mert van olyan, amikor szükség van arra, hogy ne rejtsük el a dolgokat, és megmutassunk mindent úgy, ahogy van. De persze ilyen fiatalon ezt nagyon érzékenyen kell kezelni, fontos, hogy az ember otthonosan mozogjon abban a közegben, és biztonságban érezze magát, mert különben könnyen maradhat meg traumaként egy ilyen élmény. Sokszor látom viszont azt, hogy a meztelenséget eszközként használják arra, hogy valami katartikus hatást érjenek el, amikor magával a tartalommal nem sikerül, és indokolatlanul dobják be ezt aduászként, csak hogy megbotránkoztassák vagy odavonzzák a közönség figyelmét, és ezt például egyáltalán nem tartom helyesnek.
A lezárás erejéig most visszaveszem a
szót Lujzától. A rendező Hajdu Szabolcs – mint valami orvos – minket, az egész
társadalmat vetkőzteti pőrére, hogy meglássuk, amit csak kevesen mernek
láttatni: hogy beteg a lelkünk. És azért, hogy a belénk plántált félelmeket is
le tudjuk vetkezni. Hátha akkor bennünk is kialakul az igény a gyógyulásra.