Az első ember – avagy Apa a Holdra megy
Egy rakás kisfiú vagytok, akik maketteket építenek. Itt semmit nem ti irányítotok. Így fakad ki az első ember első asszonya, miután kiderül, hogy Houston, baj van. Bár utóbbi mondat két apollónyi repüléssel később híresült el, a gondok korábban kezdődtek.
Kommunikációs problémák, a fúvókák meghibásodása, szinte minden új technikai eszköz bekrepált. Mondjuk, nem meglepő, ha belegondolunk, hogy alig több mint 60 évvel korábban emelkedett először a levegőbe a Wright fivérek első repülőgépe. De tény, hogy a Gemini-8 űrhajót inkább lehetett volna kozmikus centrifugának használni, a holdraszálló modulból pedig Armstrongnak katapultálnia kellett, hogy ott ne hagyja a fogát. Pedig ő se akkor kezdte a pályát. Már a koreai háborúban vadászpilóta volt, azután berepülő lett a légierőnél, mielőtt az amerikai űrügynökségnél landolt. Akkoriban a berepülőpilóták – szó szerint – hullottak, mint a legyek, az asztronautákról nem is beszélve: az Apollo-program első űrhajóját még a fellövés előtt lángok emésztették el, az amerikai elnök ultimátuma meg csak olaj volt a tűzre. Az épp hogy csak beiktatott Kennedy 1961-es kongresszusi beszédében – azután, hogy a rivális Szovjetunió felküldte az ő első emberüket az űrbe – azt tűzte ki célul, hogy az évtized végéig meghódítsák a Holdat. Mondhatnám, hogy amerikai zászló lobogjon odafenn, de ezzel a lobogással csínján kell bánni.
Az összeesküvés-elméletek hívei ugyanis – egyebek közt épp a légkör nélküli égitesten lengedező zászlóra hivatkozva – egész egyszerűen szemfényvesztésnek tartják a holdutazást, a legfrissebb felmérés szerint minden ötödik amerikai ezt gondolja. Soha egyetlen szervezetet sem vádoltak annyiszor csalással, mint a NASA-t, nemrégiben még az orosz szövetségi nyomozó hivatal is új vizsgálatot sürgetett az ügyben. A kétkedők úgy vélik, egy előre felvett jelenetet láthattak az „élő” tévéközvetítés nézői. A szkeptikusok számát növelte a Földi űrutazás című mozifilm, amelynek hősei egy stúdióban játsszák el a Marsra szállást. Sokan azt is tudni vélik, hogy Stanley Kubrick, a 2001: Űrodüsszeia rendezője vezényelte le a nagy átverést. (Aki akarja, végigbogarászhatja a több ezer nyilvánossá tett, Holdon készült fotót filmes kellékek vagy akár földönkívüliek után kutatva, sok sikert hozzá!)
Ehhez képest a másik tábor aukciókon tornássza egekbe Armstrong emléktárgyainak az árát. Az első Holdon készült fénykép az Apollo-11 legénységének aláírásával 6800 dollárért kelt el, ami közel kétmillió forint. Igaz, közben a NASA egyik holdjáróját meg ócskavasnak adták el, egy alabamai roncstelepen bukkantak rá figyelmes keresők. De kamu dolgokra csak nem vadásznának!
Kis lépés, hatalmas ugrás – a múlt század legtöbbet citált mondatát valószínűleg valamennyien kívülről fújjuk. De hogy hány közbenső lépés kellett, mire Armstrong otthagyhatta lábnyomát a Holdon, arról sokkal kevesebbet tudunk. És most nem arra gondolok, hogy mennyit kellett hozzá tanulni, ha csak A rakétameghajtás alapjai első fejezete 684 oldalas, de még csak nem is az jár a fejemben, hogy hányszor folyhatott a kiképzés az ájulásig a giroszkópban. Hanem hogy hány embernek kellett meghalnia, hogy mennyi pénzbe került (az Apollo-11 küldetésén négyszázezren dolgoztak), és hogy megérte-e. Mert itt nem másról, mint a nagyhatalmak csatározásáról volt szó. Az Apollo-program a hidegháború legjegesebb időszakában zajlott, alig hét évvel az atomháború rémképével fenyegető kubai rakétaválság után. Ahogy az Armstrongot alakító Ryan Gosling fogalmaz: „lényegében harcászati rakétákat vettek, csak a nukleáris tölteteket kicserélték emberekre.” A fizikai szembenállást felváltotta a pszichológiai hadviselés. Kémek lihegtek egymás nyakába mindkét oldalon. Nem csoda, hogy az űrverseny valóságos hajszává fajult.
A hatvanas évekre ráadásul az Egyesült Államok már több fronton csatát vesztett az űrben: kezdve az első műholdat földkörüli pályára állító Szputnyikkal, Lajkán, Bjelkán, Sztrelkán és Zvjozdocskán át egészen a Vosztokig, amellyel a kutuskák után már Gagarin repült a csillagok közé. És a szovjetek még ezután is sorra beelőztek: Tyitov egynapos időtartamcsúcsával, a szimultán űrrepüléssel, Valentyina Tyereskova személyében az első női kozmonautával, majd Leonov űrsétájával. A moszkvai vezetés még megpróbálta egy holdszonda felküldésével csökkenteni a várható amerikai bravúrt, ám a Luna-15 belecsapódott a Holdba. Így jött el 1969. július 20.
Tudjuk, mi történt, és mégis a karfát kaparjuk két órán át. Láttunk már reális űrutazós-űrsétás scifit, nem is egyet (például az űr-túlélőtúrának is beillő Gravitációt és a Marson rekedt földlakóért indított Mentőexpedíciót), de Armstrong valósága sokkal rémisztőbb, mint bármilyen fikció. Számítógépek, robotika és kibertechnológia helyett itt analóg műszerek, fapados űreszközök és mezítlábas technika játszik – a zsebemben lévő kütyü egymaga többet tud, mint az összes masinéria, amivel akkor a Holdra szálltak. Szinte érezzük a kényelmetlen kabint, a kemény műanyagot, a hideg fémet, a nehézkes szkafandert. S hozzá jön még a folyamatos rázkódás, az éktelen zaj, a belégzésre alkalmatlan levegő és a klausztrofób érzés, mintha valami szardíniakonzervbe préselve dobálnának, vagy jobban felidézhető saját élmény birtokában: mint amikor egy bányában dolgoztam Németországban. Ott kuporgunk a legénységgel együtt a holdkompban, kalapáló szívvel várva, hogy végre elhangozzon az ismerősen csengő mondat: a Sas leszállt.
Míg a Tom Wolfe riportregényéből forgatott Az igazak a heroikus kezdetekről szólt, az állami finanszírozással készült Gagarint pedig Oroszország gyártatta saját dicsőítésére, addig Az első ember rendezője nem egy amerikai sikersztorit akar elmesélni, a filmből még a zászló kitűzése is kimaradt. Damian Chazelle-t inkább az érdekli, mekkora áldozatot kell hoznunk, ha eredményt akarunk elérni. A hat Oscart besöprő Kaliforniai álomban már ízekre szedte a sztárságot, a Whiplashben a zenészlétet, most a professzionalizmus előtérbe helyezésével háttérbe szoruló emberi kapcsolatokra koncentrál. Mert mindenki elsőségre tör, nemcsak a politikában, a magánéletben is. Elsőzni jó, még akkor is, ha bizonytalan, nehéz, vagy épp rizikós. Muris, hogy épp az elsőségről lecsúszó, másodikként a Holdra lépő Buzz Aldrin jelenti ki közös sajtótájékoztatójukon: „nagy felelősség, de izgalmas az elsőnek lenni”.
A történet a Hold és a családi otthon között ingázik, azaz a végtelen űr nagyszerűségét a hétköznapok banalitása ellenpontozza. Armstrong a film első perceiben elveszíti kislányát, de másnap már dolgozni megy. Nem kell hozzá pszichológusi végzettség, hogy tudjuk: a munkába menekül. Gosling egyébként mindent megtett, hogy a leghitelesebben játszhassa el karakterét. Ahogy a Kaliforniai álom kedvéért három hónap alatt megtanult zongorázni, ehhez a szerephez a repülés volt a beugró. Kiképzése során még azt is meg kellett oldania, hogy átesésbe kormányozza a repülőt, amikor megszűnik a felhajtóerő, és a gép lezuhanhat, ha a pilóta nem áll a helyzet magaslatán.
Az űrhajósfeleség viszont egyáltalán nem örül, hogy férje naponta teszi kockára az életét, csak épp azt nem mondja, hogy miért nem keres valami rendes munkát. A Claire Foy által megformált Janetnél akkor szakad el a húr, amikor még a gyerekeit is neki kellene felkészítenie arra, hogy apjuk ezúttal esetleg tényleg nem tér vissza. (Jellemző, hogy még az Apollo-személyzet gyászbeszédét is előre megírták a Kennedyt közben váltó Nixonnak.)
– Anyu, mi baj van? – kérdezi a
kisebbik fiú. – Semmi, drágám. Apád a Holdra megy – hangzik a sztoikus válasz. Pedig
egy gyerek ennél azért többet szeretne tudni. Legalább azt el lehetne mesélni
neki, mi az az űrkrumpli.
WG