A hihetetlen család 2. (Incredibles 2)
SzuParr! A Parr család tagjai hosszúra nyúlt kényszerpihenő után ismét kényszerzubbonyt (na jó, gumiruhát) húznak, hogy megmutassák: ők még mindig szuperek.
Gondoltam, most én is megmutatom, milyen szuper apa vagyok, így hát kézen fogtam legkisebb gyermekem, aki akkor még meg se született, amikor A hihetetlen család első része ment, és irány Budapest legnagyobb moziterme. Persze már a gyerkőc is ismerte Szuperéket, hisz a Z generáció képviselőjeként igazi digitális bennszülött: mindent elő tud varázsolni a netről. Efféle varázslat lehetett a televízió is abban a korban, amikor a film játszódik: a mindent megmutató doboz, ami arra is tökéletes, hogy magához láncolja nézők millióit. A képernyőfüggőség pedig tovább él akkor is, ha maga a tévé mostanra szinte csak porosodó bútordarab a lakásban, ahonnan már nem igazán kell kimozdulni egy film kedvéért. A mozi varázsát egyre inkább csak az adja, ha szuparrszélesvásznú, kivált ha IMAX, vagy mint esetünkben 3D, sőt 4DX formátumban élvezhető.
Az igazat megvallva így másfél évtized távlatából saját emlékeim is megfakultak, de annyit nem árt visszaidézni, hogy Mr. Irdatlan megbecsült és ünnepelt szuperhős volt egészen addig, míg egy nap majdnem tömegszerencsétlenséget okozott. Így a sajtó szította össznépi elégedetlenség nyomására társaival együtt félreállították, és tevékenységüket betiltották. Tehát az alapszitu az, hogy a hajdani szuperek immár normál emberekként élnek, és max titokban hősködnek.
Szóval beállunk fiammal a büfé előtti sorba, hogy harapnivalóval és üdcsivel felvértezve vágjunk neki a több mint kétórás újabb kalandnak. Akkor még nem sejtettem, hogy ezért megkapjuk majd a magunkét. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy a rajzolt főhősök megmentik a világot az animált antihősöktől, hanem komolyan el kell gondolkodni arról, ki is az anti és ki a patikus. Mert ami itt patikamérlegre kerül, az a tettek közösségi megítélése, az információáramlás befolyásoltsága, a hatalmi manipulációk és az emberek elhülyítése. Beleértve a szuperhős-akciók élő közvetítését. Amit nem mindenki néz jó szemmel.
„Amíg
ő ezt teszi, maguk csipszet zabálnak és nézik, ahogy ő oldja meg mindazt, amit
maguknak kellene elintézniük. A szuperhősök is részei annak a vágyuknak, hogy
az igazi élményeket szimulációval helyettesítsék: beszélgetés helyett
beszélgetős műsor; nem játszanak, azt is tévében nézik; utazás, kapcsolatok,
kockázat – minden meghatározó élményt színekbe csomagolnak, és maguk csak a
távolból nézik. Azért, hogy mindig burokban maradjanak, passzívak lehessenek.
Telhetetlen fogyasztók, akik arra sem képesek, hogy felálljanak a kényelmes
kanapéról és végre tegyenek valamit az életükért. A hősöktől remélik a
biztonságot, de ettől a helyzettől még jobban elkényelmesednek. Azt
feltételezik, hogy valaki megóvja magukat. Hogy valaki eljár a nevükben. Hogy
senki sem sérti meg a nyugalmukat. A rendszer, amiben élnek, nevet magukon,
meglopja magukat – szünet nélkül. Csak rajta, küldjék utánam a szuperhősöket!
Falatozzanak, nézzék a tévét – meglátják, hogy mi lesz. Maguk már nem
irányítanak semmit.” – hangzik a hosszúra nyúlt intelem. Jóllehet mindezt
a főgonosszal mondatják ki, azért megáll a kezünkben a kanál, és kicsit
megkeseredik a szánkban a falat. Mert még egy 12 éves gyerek is tudja, hogy ő
is a kritika kereszttüzébe került. Emellé az a hatos karika elég bizarrul 6.
Bár ha felidézzük, hogy Brad Bird író-rendező korábbi filmjei sem afféle üsd-vágd-nemapád történetek voltak, hanem olyan fajsúlyos problémákat jártak körül, mint az apanélküliség (Szuper haver), a szenvedélyek (L’ecsó) és az álmokkal való leszámolás (Holnapolisz), akkor nincs min csodálkoznunk. Nem is ér ennyivel véget a társadalomkritika. Boncasztalra kerülnek a családfenntartásról megcsontosodott dogmák és a nemek közötti szerepek is. Ezúttal ugyanis szuperné, azaz Nyulánka kerül a középpontba, aki persze né utótag né-lkül, önmagában is szuper. Sőt úgy tűnik, férjét is lepipálja. Egy titokzatos milliárdos ugyanis őt szemeli ki egy szigorúan titkos feladatra. Olyan ez, mint valami Bond-film (bónusz idézetekkel), persze plébojos Bond-lányok nélkül. Sőt, némi feminista éllel.
Szuperanyukról
eddig is tudtuk, hogy egyszerre birkóznak meg hivatással, házimunkával és
családdal, most viszont szuperapunknak kell utóbbiakban bizonyítania. És hát
valljuk be, hogy Mr. Irdatlan, a hatalmas szívű, de kissé bumfordi izomkolosszus
(aki totál egy volt gimis osztálytársam alteregója) elég nehezen győzi le a
hétköznapi élet kihívásait. Nemcsak matekból bukna meg, de tinilánya szerelmi
életét is sikerül összekuszálnia. A legtöbb szuperképességgel rendelkező
legkisebb gyerek normál üzemmódú használatáról nem is beszélve. S miután párja
visszavenné az irányítást az egyre jobban szétcsúszó hazai pályán, joggal
fogalmazódik meg Bobban, hogy akkor ő már csak valamiféle pótszülőnek lenne jó.
„Sajnálom.
Régen valahogy mindig éreztem, hogy mi a helyes döntés, de ma már nem vagyok
biztos magamban. Én csak szeretnék jó apa lenni” – fakad ki. De gyermeke
eloszlatja kételyeit: „Nem vagy jó apa. Szuper apa vagy!”
WG
