Terence Hill Budapesten
Rég nem látott tömeg tolongott a Corvin mozi előtt. Természetesen nem csupán a Nevem: Thomas bemutatója vonzotta oda a közönséget, hanem a premierre Magyarországra látogató író-rendező-főszereplő Terence Hill is.
„Mario, bitte!” Ilyen és hasonló elmés kérések záporoztak a 79 éves olasz világsztárra, akinek autogramjára több ezren vadásztak a Corvin közben. A tömeg viszonylag békésen várta a színészlegenda érkezését, és azt se bánta, hogy előbb jött meg a hang, mint a kép. Vagyis elsőként a magyar szinkronban hangját kölcsönző Újréti László futott be, majd a várva várt eredeti hang tulajdonosa, Terence Hill lépett a vörös szőnyegre.
A sztárallűröket még nyomokban sem mutató színész korát meghazudtoló kitartással ingázott a kordonok között, hogy minél többen kaphassák meg, amiért elzarándokoltak ide: aláírását, kézszorítását és fotóját. Bár közös szelfit csak néhány celeb készíthetett vele, így a fotók többsége egyedinek nem igazán mondható, hisz egyszerre kattogott több száz fényképezőgép és telefon, ugyanazokat a pillanatokat megörökítve: ahogy a bészbólsapkát viselő spagettiveszternhős mosolyog és dedikál és araszol az új filmjét bemutató mozi felé.
A Nevem: Thomas egy meglepően filozofikus, már-már spirituális alkotás, amelyet Terence Hill néhai állandó partnere, Bud Spencer emlékének ajánlott. A két színész 1967-ben ismerkedett meg az Isten megbocsát, én nem! című film forgatásán, méghozzá véletlenül. Az akkor még Mario Girotti nevet viselő beugró színész ugyanis úgy kapta meg a szerepet, hogy a karaktert eredetileg játszó Pietro Martellanza az első forgatási napon eltörte a lábát. Innen datálódik kettejük örök barátsága, amelynek a Piedoneként elhíresült Carlo Pedersoli két évvel ezelőtti halála vetett véget.
Az egykori nagy pofonosztók neve ugyanúgy összeforrt, mint Stan és Pané. A pöttöm és a behemót 1985-ig mintegy húsz filmet püfölt végig közösen, majd 1994-ben újra összeállt, és akkor a Bunyó karácsonyig tartott. 2010-ben munkásságukért David di Donatello-díjat kaptak, ami az egyik legjelentősebb olasz filmművészeti elismerés. Most pedig Terence Hill megmutatja, hogy még nyolcvanadik életéve küszöbén se kell lehúzni a rolót: a kattant csaj és a kivénhedt hippi remek párost alkot, és persze a babosserpenyős maflások se maradhatnak el.
A szőke-kékszemű szívtipró legújabb filmjének díszbemutatójára órák alatt elkeltek a jegyek, így a Corvinban további termeket kellett megnyitni, és ezzel egy időben a Cinema City hálózatában is premier előtt vetítették a filmet. Hogy minek köszönhető ez a hihetetlen népszerűség? Nyilván annak is, hogy a hazai kereskedelmi televíziók még mindig szinte hetente vetítik filmjeit, de már a 80-as években 6 és félmillióan váltottak rájuk jegyet, így Indiana Jones, sőt még a jedik is alulmaradtak a nézőkért folyó versenyben. És úgy látszik, ez a hájp mindmáig kitart.
Az amúgy sem
olcsó jegyekre még némi pluszpénzt szánó nézők a vetítések után a Syma-csarnokban
tartott közönségtalálkozóra is bejuthattak, ahol a VIP-vendégeket külön kis
fogadás várta. Igaz, a sör-virsli verseny ezúttal elmaradt. A pisztácia
elfogyott, csokoládé nem is volt.
